Egy barátnőmtől hallottam ezt a történetet. Két gyermek édesanyja, mindketten kislányok. A korkülönbség köztük öt év, bár igazán a sztori szempontjából ennek nincs túl nagy jelentősége. Talán annyiban mégis, hogy a barátnőm öt éven keresztül hozzászokott egy fajta természetű gyermekhez, és derült égből villámcsapásként érte, amikor a kisebbik teljesen más viselkedésformát kezdett el felvenni.

A lányok személyisége teljesen eltérő, mondhatni tűz és víz. Az idősebbik kislány engedelmes, rendszerető és tökéletesen ért a szóból. Már babakorában is úgy viselkedett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ezzel szemben a kisebbik minden helyzetben kinyilvánítja az akaratát és szinte kezelhetetlen. Pedig a nevelésükben semmi különbség nincs.

Mondok egy példát. Réka (az idősebbik gyermek) szeretné megkóstolni a tatár bifszteket. Édesanyja elmagyarázza neki, hogy ez nyers hús, gyerekek nem ehetnek ilyesmit. Réka megérti és nem kérdezősködik tovább. Ugyanebben a helyzetben Csilla (a kisebbik) addig kiabál, amíg ki nem harcolja, hogy megkóstolhassa. Nála nem hat a szép szó, sem a hangos fegyelmezés. Nem csoda, ha mindezekkel felbőszíti egyébként rendkívül türelmes édesanyját.

Mit tehetünk ilyen helyzetben?

Ilyenkor lép életbe az öt másodperces szabály, ami azt jelenti, hogy mielőtt bármit tennénk, úgy értem rákiabálnánk, vagy keresetlen szavakat mondanánk neki, számoljunk el ötig (bizonyos esetekben jobban tesszük, ha tízig számolunk). Ezalatt az idő alatt kizökkentjük magunkat a dühből, és mire végzünk a számolással, már tiszta fejjel tudunk reagálni gyermekünk szemtelenségére.

A barátnőmnek bevált ez a taktika, javaslom, hogy Ti is próbáljátok ki, ha úgy érzitek, a gyermek iránt érzett düh felülkerekedett a józan ítélőképességeteken.

Sok szerencsét!